Jó néhány olyan esemény, új élethelyzet, ember van, vagy bukkan fel az életünk során akivel, vagy amivel nem tudunk megbékélni. Mégis el kell viselnünk, mert kész helyzet elé vagyunk állítva. Egy merész metaforával élve, ahogy egy protézishez. Bekerül a rendszerünkbe és kezdenünk kell vele valamit. Az is lehet, hogy mi választottuk és közben jövünk rá, hogy mégsem jó, de akkor már nincs erőnk, energiánk, esetleg lehetőségünk sem változtatni rajta. Mert ami utána jönne, azt még kevésbé akarjuk, mint ami most van.
A legutóbbi csoport egyik története kapcsán gondolkoztam el ezen. A hölgy, akinek a játékáról van szó, nemrégiben kapott egy csípőprotézist. Nagyon szépen alakul az állapota. Rengeteg időt és energiát fordít arra, hogy megfelelően működjön a teste ezzel az új alkatrésszel. Valami mégis hibádzik. Kisebb baleseteket szenved, úgy érzi, hogy nem tud vele megbarátkozni, pedig nélküle nem nagyon tudna mozogni. A számára ez most az életet jelenti. Egy új életet, ami lehetne fájdalom nélküli és mégis fáj valami. A lelke. Itt van ez a „dolog”, aminek örülnie kellene és mégsem tudja ezt tenni. Hibáztatja magát azért mert ilyen helyzetbe került és azért is, mert nem tud megbarátkozni vele.
Meghozott egy döntést, csak az észérvek kevésnek bizonyultak ahhoz, hogy a lelke is befogadja a protézist, elfogadja ezt az állapotot. Nem volt könnyű ezzel szembesülni a szőnyegen. Az érzéseit nem tudta megváltoztatni semmilyen logika.
Mit tudunk ilyenkor tenni?
Választhatjuk azt az utat, hogy jó katonaként folytatjuk azt, amit eddig tettünk. Félretesszük az érzéseinket és tulajdonképpen túlélünk. Illetve választhatjuk azt is, amit tett ez a hölgy. Szembenézett a kétségeivel. Még ha fájdalmas is volt ezt látni… és legtöbbször ilyenkor történik meg a csoda. Ahogy megengedte magának az igazi, addig megbújó érzéseit, kimondta a gondolatait, a félelmeit, kiment a feszültség, elkezdett átalakulni a történet. Sokkal békésebbé vált a terep, kitisztult a kép és felsejlett előtte az út. Mi az, amit a saját lelki békéje érdekében tenni tud.
Ameddig győzködjük magunkat és elnyomjuk a felbukkanó érzéseinket, gondolatainkat, azzal növeljük a bennünk lévő feszültségeket. Ezek a belső indulatok akkor is dolgoznak, ha nem akarunk róluk tudomást venni. Hatással vannak a reakcióinkra, nehezítik a mindennapokat. Lehet, hogy nem logikus, lehet, hogy nem látszik indokoltnak az ami bennünk a felszín alatt zajlik, mégis ott van. Ilyenkor sokkal hasznosabb „falra festeni az ördögöt”, szembenézni vele, átengedni magunkon, mint küzdeni ellene.
Miért jó ez?
Mert egész egyszerűen elmegy az ereje. Elszáll, kisimul. Amíg küzdünk ellene, addig az erejét növeljük a kétségeinknek, a nehéz érzéseinknek és ez egy ördögi kör lesz. Amint kiengedjük, csökken a belső feszültség, kitisztul a kép és lehetőséget kapunk arra, hogy immáron tisztán, indulatok nélkül lássuk, értékeljük a helyzetünket.
Lehet, hogy tényleg nem tudunk rajta változtatni, de békében még élhetünk vele.
Hogyan lehet ezt megtenni úgy, hogy ne okozzunk kárt a környezetünkben és ne nehezítsük még jobban a saját helyzetünket?
Ha elég bátrak vagyunk és tudunk őszinték lenni magunkhoz, akkor ez önállóan is menni fog. Ha nem tudjuk, hogy álljunk neki, akkor érdemes segítséget kérni. Egy szomatodráma csoporton, vagy egy önismereti folyamatban ezt biztonságos közegben tehetjük meg, ahol segítséget és támogatást is kapunk hozzá.
Ha egyszer megtapasztaltad, hogy másként is lehet, utána sokkal könnyebben teszed meg saját magad is ezeket a lépéseket.
„Úgy érzem magam, mint aki most készül kiugrani a tizedikről”
Vajon mit adnak nekünk a fájdalmaink, betegségeink?
