Például azt, hogy megtapasztaljuk milyen erő és kitartás van bennünk a küzdelemhez. Amikor kiderül, hogy milyen új oldalainkat ismertük meg általa, akkor vajon el tudjuk-e engedni az életünk védelme érdekében? Meg tudjuk engedni magunknak az életet nélküle?
- Van-e annyi erőnk és bátorságunk, hogy szembenézzünk az élet kihívásaival?
-
Be tudjuk építeni az új erőforrásainkat, bízunk annyira magunkban, hogy így is menni fog?
-
Mennyire érezzük majd árvának, tanácstalannak, gyengének magunkat ha már nincs?
Mert a betegség lehet támasz. Egyfajta segítség. Ahogy a megszokott, már nem kényelmes életünk is lehet maga a biztonság. Ha kilépünk belőle, változtatunk, akkor szembe találhatjuk magunkat a következő kérdésekkel:
Ok, de hogyan tovább? Merre? Mit csináljak most? Elég erős vagyok ahhoz, hogy megálljam a helyem?
Sokszor a betegség mutatja az utat. Tudjuk, hogy merre kell menni, mit kell csinálni. Nyitottabbá válhatunk, kipróbálhatunk új dolgokat, bátorságot adhat ahhoz, hogy szembenézzünk a múlt nehézségeivel is a gyógyulás reményében.
De mi van, ha elérkezünk a válaszvonalhoz? Ahhoz a pillanathoz, amikor tulajdonképpen el is engedhetnénk ezt a mankót. El tudjuk engedni? Van merszünk, bátorságunk hozzá, hogy a saját lábunkra álljunk? Vagy biztonságosabb megtartani még akkor is, ha belehalhatunk?
Ez az a pont, amikor kiderül, hogy merünk-e ugrani. Nagyot. Az ismeretlenbe. Bármennyire is furcsán hangzik, ez is egy döntés.
Nagyon szépen kirajzolódtak ezek a pillanatok a legutóbbi SZOMATODRÁMA játékokban. Nagy erő kell ehhez. Mert az ismeretlen az bizonytalan és félelmetes. Ha már nincs mellettem az ami segít, ami mutatja az utat, akkor nekem kell azt megtalálnom. Nekem kell abban bíznom, hogy jól választok, hogy meg tudom csinálni. Hogy valóban azt akarom és merem vállalni a kockázatot.
Nem könnyű döntés. Ott állni, pőrén, pucéran, védtelenül. Kétségekkel, fáradtan, bizonytalanul. Szabadulnánk is attól a valamitől és közben elengedni sem könnyű.
Nagyon tiszta és megható pillanatok ezek. Vajon merre indul el a főszereplő. Vajon mer az újonnan megismert erőforrásaira támaszkodni, használni őket? Tud-e bízni bennük, az erejében, magában? Hiszen ezek az ő segítői, az ő erőforrásai. Elhiszi nekik, hogy menni fog, hogy most már ott lesznek mellette?
Valószínűleg ezek a pillanatok sokszor nem is tudatosulnak, de hogy ott vannak, abban biztos vagyok. Szerencsés vagyok, hogy én láthatom ezeket. Ott lehetek ezeknél a lépéseknél, amikor csak remélni tudom, hogy van ereje és bátorsága változtatni és elindulni. Be meri vállalni ezt a döntést azért, hogy megadja az esélyt és az engedélyt saját magának, hogy valami új, valami más vehesse a kezdetét.
Ezt a vasárnapot sem fogom elfelejteni. Köszönöm lányok!
