Pénteken ismét barátnős beszélgetős délutánt és estét kerekítettünk. Az egyik téma az volt, hogy miért a nehéz, fájó dolgokat tároljuk magunkban, miért azokkal van mindig dolgunk? Miért nem a jó pillanatokkal, a kellemes emlékekkel foglalkozunk többet még az ilyen baráti beszélgetések alkalmával is?
Talán azért, mert a jó pillanatokat jobban megengedjük magunknak? Hagyjuk, hogy benne legyünk, igyekszünk kiélvezni minden percét és aztán ha elsuhant, akkor azzal az örömmel és jó érzéssel tároljuk el, ahogy benne voltunk? Nincs dolgunk vele.

Mi a helyzet a fájó, kellemetlen élményekkel? Lehet, hogy igyekszünk minél hamarabb kikerülni belőle, nem tudomásul venni és nem tudatosítani, hogy mit is érzünk valójában és mielőbb messzire tolni, nem is emlékezni amennyire lehet? Ha lehet még azt is kerülni, hogy eszünkbe jusson? Egy ilyen helyzetben nem vizsgázunk jól, nem oldottuk meg a problémát. Ahogy a vizsgákon is, „újratáblát” kapunk.

Ráadásul folyamatosan, akár éveken keresztül energiát fordítunk arra, hogy távol tartsuk magunktól, minél kevésbé érintődjünk meg, óvjuk magunkat, vagyis töltjük energiával. Így dagasztjuk még nagyobbra. Még ha nem is ez a szándékunk.
Egy idő után lehet, hogy kerüljük még a „szelét” is annak, hogy hasonlóba keveredjünk, mert olyan energiával bukkan fel, amitől lefagyunk, leblokkolunk, támadunk. Esélyünk nincs higgadtan megoldani.

Így aztán nem csoda, hogy ismét belefutunk hasonló helyzetekbe mindaddig, amíg szembe nem nézünk vele, ki nem találunk rá egy megfelelő megoldást, vagyis meg nem tanuljuk a „leckét”. Ez az én elméletem és a tapasztalatom erről. Mi a tiéd?

UI: A vegán burger isteni volt, nem beszélve a sült édesburgonyáról. A fröccs meg csúszott. 🙂