Lehet, hogy neked is ismerős az a pillanat, amikor meg kellene tenned és mégsem megy. Valami visszahúz, nehéz, szinte alig tudsz mozdulni. Elmegy a kedved az egésztől. Egy ilyen pillanat története ez.
Károly és Lujza
– Mozdulj meg. Itt az idő és te csak fekszel.
– Nem megy. Nincs semmi értelme. Semminek nincs semmi értelme. Már annyiszor megpróbáltam. Nincs erőm. Feladom.
– Miért mondod ezt? Hiszen annyiszor megtetted már. Csak nézd meg. Mennyi új dolgot megtanultál, megtettél magadért a sok-sok év alatt, és ez mennyi jót adott neked. Egyre jobb és jobb lett az életed. És ezt mind te csináltad.
– Lehet, hogy igazad van. Mégsincs értelme. Jobb, ha nem csinálok semmit. Akkor nincs velem baj. Nem okozok problémát. Jobb, ha nem vágyom semmire. Akkor nem kell hallgatnom, hogy én mindig mást, valami újat akarok. „Miért nem tudsz ülni a fenekeden és miért nem csinálod azt, amit más? Miért kell neked állandóan kilógni a sorból?”
– De most már másként van. Most már megteheted. Ez már a te életed. Mire van szükséged, hogy elhidd? Mit szeretnél, hogy jobban legyél?
– Volt olyan, hogy jobban éreztem magam. Dereng. Sőt, most már emlékszem. Mégsem tudok mást csinálni, csak itt feküdni. Nehéz vagyok, nagyon nehéz. Húz magába ez a bénultság. Nincs erőm megmozdulni. Feküdj ide mellém és csak legyél velem.
– Kinyitottad a szemed. Mosolyogsz.
– Igen, ahogy idejöttél, velem vagy, ez jó nekem. Most kedvem lett mégis megmozdulni. Mintha elhoztad volna nekem a reményt és a hitet. Hogy tényleg megtehetem. Hogy van értelme annak, amit szeretnék és képes is vagyok rá. Hiszen igazából eddig is ment. Már annyiszor. Maradj itt velem.
– Rendben. Hogy szólíthatlak?
– Károly vagyok. És Te?
– Én Lujza.
– Maradj velem Lujza.
– Hova is mehetnék, hisz itt a helyem. Veled.
Ahol az egyik jelen van, ott jelen van a másik is. Érdemes rátalálni arra a hangra, amelyik visszahozza a reményt és a hitet. Önmagunkban. Lehet, hogy kicsit keresni kell, de ott lesz. 
A szomatodráma játékokban sokszor énrészeink is megjelenhetnek, akikből azután ismét életünk egy-egy fontos szereplője válhat. Akiktől ugyanezeket a mondatokat hallottuk. Honnan ismerhetjük fel őket? A szavaikból, a gesztusaikból, a testtartásukból.
Meghatározó felismerés, élmény, amikor szembesülünk azzal, hogy ugyanazokkal a szavakkal tudjuk saját magunkat korholni tovább felnőttként, amiket oly sokszor hallottunk és annyira elegünk volt belőle gyerekként. Közben arra is fény derül, hogy mire is lett volna igazából szükségünk a korholó szavak helyett. Szerencsére sohasem késő pótolni és a játékokban meg is tudjuk tenni. Ezek az igazán gyógyító pillanatok.
Ha kíváncsi vagy arra, hogyan lehetséges ez a gyakorlatban, jelentkezz bátran a csoportok egyikére, vagy egyéni konzultációra az elérhetőségeimen. Várlak szeretettel!
