Minden héten el tudnám mondani: „Ezen a héten nagyon érdekes folyamatokban volt részem.”

Mindig más. Mindig meglep. Mindig valami olyan, amit addig sosem tapasztaltam.

Egyszerűen lenyűgöznek a folyamatok, amelyekben kísérő lehetek és amelyek tükröt tartanak és viszonyítási pontokat adnak nap mint nap.

Néha elfáradok. Nincs megállás, nincs pihenés. Pontosabban még van kihívásom ezen a területen. Megengedjem magamnak a csendeket, a lazulást, a nemet mondást.

Minden tükör. Ahogy kint, úgy bent.

Jólesik időnként hisztizni, lázadni ezek ellen. Még akkor is, ha egyre természetesebb ez a hozzáállás. Hétről-hétre könnyebben ugrom meg a szembenézést magammal, mégis időnként kell a kikapcsolás, a kikönnyülés.

Mi az, ami letérít az útról?

Mi az, aminek nem tudok ellenállni, vagy csak alig?

Látom, tudom mit csinálok és mégis teszem. (Az a fránya jégkrém…ízek, illatok, érzékek)

Tudom, hogy nem jó a testemnek, mégis elkábít. Vagy éppen jó és ezért csábít el.

Persze ez a gyógytornával, a hengerezéssel, az edzéssel nincs így. 😀

Még jó, hogy van az a részem, aki kérdés nélkül befoglalja az időpontokat. Hogy a kiskutyám naponta 4x visz sétálni. Hogy lehet egészséges ebédet rendelni. Hogy a kliensek történetei és a nekik elmondott mondatok az én fejemben is visszhangra találnak. Ott a szerda esti előadás, a szombat reggeli kontempláció. Hogy van néhány ember az életemben, akik értenek és figyelnek rám.
Találkozási pontok.

Vannak olyan támpontok, amelyek segítenek visszatalálni, irányba állni.

A testem mindig jelez.

A környezetem nem csak tükör, hanem korlát, mankó, útlezárás…amire szükségem van.

Most már tudom.

Értem van.

Akkor is, ha néha elfelejtem.