Erre a nagyon bölcs megállapításra jutottam valamelyik reggel. Megjelenik az arcomon. Ha sikerül, akkor egyszerűen kinyomom és kész. Ha nem találom meg azt, ami valóban okozza, a „gyökerét”, akkor újra és újra begyullad. Egészen addig, amíg sikerül rátalálnom arra a fehér kis izére, ami az egész felfordulást csinálja.
Pont úgy, ahogy az önismeretben. Lehet, hogy egy témát már oda-vissza, fentről-lentről, elölről-hátulról ismerek. Mindenféle megközelítésben, sokféle módon próbálkoztam már, valahogy mégsem az igazi. Ahogy a pattanásunkkal is tudjuk tenni. Nyomjuk minden irányból. Már nincs rajta bőr. Sőt, egy pici kezdeményből szép nagy sebet is tudunk csinálni magunknak. Pedig csak AZT keressük. Azt az apróságot, ami ezt az egész galibát okozza. Közben gyötörjük magunkat, álcázni próbáljuk, tűvel szurkáljuk, segítséget kérünk párunktól, egy barátunktól, vagy egy szakembertől, ebben az esetben egy kozmetikustól. Ki hogyan csinálja.
Ha végre sikerül megtalálni, eltávolítani, akkor szépen gyógyulni kezdhet a seb. Attól függ a gyógyulási idő, mennyire szedtük szét magunkat közben. Lehet, hogy pár óra és már nem is emlékszünk rá, lehet, hogy napokig látszik még. És az is lehet, hogy még hetekig megmarad egy folt. De már béke van, regenerálódunk.
Ez az írás most az én pattanásom. Nem értettem, hogy miért nem megy. Miért kínlódok leírni azokat a témákat, amiket olyan szépen körbe tudok járni magamban, amiről azt gondolom nektek is hasznos lehet. Miért nyűglődök azzal, hogy megírjam végre a honlapom szövegeit.
A mai #OH-kártya megadta a választ. Egy réges-régi program azt súgja minden alkalommal, hogy ne zavarjalak benneteket. Legyek szépen, csendben, foglaljam el magam, ne zavarjak másokat. Jó vagyok, ha nincs velem probléma, ha észrevétlen vagyok.
Hamarosan kiderül, hogy valóban megtaláltam-e azt a kis fehér izét és elindulhat a gyógyulás, vagy van még ebben anyag…kíváncsian várom.
